A vagyonadó kivágta a biztosítékot a műgyűjtőknél
Molnos Péter művészettörténész a tervezett vagyonadó műtárgyakat és műgyűjteményeket érintő rendelkezéseiről fejtette ki véleményét, amelyet Facebook-oldalán osztott meg. A szakember három, a 19. század elején élt közismert személy – Gróf Andrássy Gyula, Kernstok Károly és Petrovics Elek – véleményét, illetve az akkori Károlyi-kormány pénzügyminiszteréhez írt leveleit idézte, így vezetve fel saját álláspontját.
Mint írja, az idézett személyekhez hasonlóan ő is ellenzi, hogy a művészeti alkotásokat ugyanúgy számítsák be a vagyonadóba, mint bármilyen más ingó és ingatlan értéket. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy sok tekintetben baloldali nézeteket vall, így elvben nincs baja a vagyonadóval. Olyan társadalomban szeretne élni, ahol egy tehetős ember büszke az általa befizetett adó nagyságára, és ahol a virilisták listájának első tíz helyén állók általános tiszteletnek és megbecsülésnek örvendenek.
Arra a kérdésre, miért ellenzi mégis, hogy a festmények, szobrok, iparművészeti tárgyak és ritka kéziratok ugyanúgy növeljék az adóalapot, mint a jachtok, autógyűjtemények, milliós borok vagy egzotikus helyeken emelt luxusingatlanok, azt válaszolja: alapvető érve nem elvi, hanem praktikus. A vagyonadónak ez a része szerinte biztosan sokkal nagyobb társadalmi kárt okoz, mint amennyi anyagi hasznot hoz a költségvetésnek.
A művészettörténész néhány példát is említ az ismeretségi köréből: az örökség révén óriási értékű kollekciót birtokló, anyagilag szerény körülmények között élő családot, amely hirtelen évenként többmilliós pluszköltséggel találhatná szemben magát; a Magyarországra hazaköltöző idősebb magyar urat, aki úgy látja, Németországban mégis jobb helye maradna a gyűjteményének; valamint azt a vérbeli gyűjtőt, aki rádöbbent, hogy korábbi könyvei arra is jók már, hogy kiszámolhassák, mekkora vagyona van.
Posztjában arra is kitér, hogy milyen problémát okozhat a műtárgypiacon, hogy ki határozza meg az értéket, és mi alapján. Rendszeresen előfordul ugyanis, hogy ugyanaz a kép az egyik aukciósháznál alig kelt el egy-két millió forintért, majd egy éven belül egy másik árverésen 10-15 millióig emelkedett. Mint fogalmaz: divatok jönnek és mennek, ráadásul egyre gyorsabban, az árat szinte csak egy nyilvános megmérettetés tudja kideríteni, de ez is csupán esetleges pillanatfelvétel, sok esetben óriási messzeségben van a reális művészettörténeti értéktől.
Molnos Péter több mint 25 éve figyeli a formálódó magyar magángyűjteményeket, és legalább ennyi ideje kutatja a nagy elődök kollekcióit. Felidézi, hogy a 20. században többször is felmerült a műtárgyak vagyonadó alá sorolása, de a pénzügyminiszteri igények végül minden alkalommal megakadtak a kulturális élet nagy tekintélyű szereplőinek tiltakozásán. Így történt 1916-ban, amikor többek között ifjabb gróf Andrássy Gyula ellenérvei miatt vették ki a műtárgyakat az adóköteles vagyon köréből, hasonlóképpen a Károlyi-kormány idején 1919-ben, majd Hegedűs Lóránt pénzügyminiszterségekor 1921-ben. 1947-ig minden egyes kormány hamar rájött, hogy ez a döntés súlyos következményekkel sújtaná a magyar kulturális életet. Egyedül ebben az esztendőben vetettek ki vagyonadót és egyszeri vagyondézsmát a magánosok műtárgyaira, de idővel ez a szigor is enyhült, és inkább az eladásokra korlátozódó illetékké szelídült.
