Gigantománia, magas művészet és bohém lazaság – a világ metrói
A világ metróhálózatai híven tükrözik az adott ország történelmi múltját, politikai nézeteit és azokat az eszméket, amelyeket születésük idején hirdetni kívántak. A moszkvai Kijevszkaja egykor az orosz-ukrán barátságról szólt, a stockholmi T-Centralen kék-fehér óriásvirágos barlangra emlékeztet, a párizsi metró pedig bohém és sokféle.
A moszkvai Kijevszkaja metróállomás ma is tükrözi egy birodalom nagyravágyását és a második világháborús győzelmet, pompája éles ellentétben állt az ötvenes évek nyomorával. A metró építésének ötlete már az 1870-es években felmerült, az 1863-ban megnyílt londoni mintájára. Az első vonal terve a 20. század elején készült el, a Vörös teret is érintette volna, de elvetették a magas költségek és a lebontandó lakóházak miatt. Az orosz ortodox egyház is ellenezte, mert a metró zavarta volna a szent helyeket.
Az első világháború és a forradalom után a német Siemenst bízták meg a hálózat megtervezésével, amely 1925-re készült el: a cég 80 kilométer hosszú hálózatot tervezett 86 állomással. Az első kocsik 1934. október 17-én indultak próbaútra, az első utasok szovjet kongresszusi küldöttek és pártfunkcionáriusok voltak. A hálózat kiépítése óvóhelyként is stratégiai jelentőségű volt. A második világháborús német támadások idején a metróépítés nem állt le, mert az állomások propagandacélokat is szolgáltak.
A szovjet tagköztársaságok, például Taskent is követték a központi stílust. Ott kezdetben még csak egy vonal működött, de ugyanolyan gigantikus, csilláros márvány föld alatti paloták épültek, mint Moszkvában. Az újabb állomások már visszafogottabbak és modernek.
A stockholmi metrót a világ legnagyobb művészeti kiállításának nevezik, amely festményekből, szobrokból, mozaikokból és domborművekből áll. A városi önkormányzat ezzel a nyugodt és biztonságos környezet megteremtéséhez is hozzájárul, valamint a kulturális képzéshez és fejlesztéshez. Az utazók könnyebben tájékozódhatnak, ha minden állomásnak megvan a maga jellegzetes művészeti irányzata. A T-Centralen kék-fehér óriásvirágos barlang, a Kungsträdgården eklektikus-historizáló stílusú művészeti-építészeti kiállítás a föld alatt, a Tensta falára pingvinszerű élőlények és madarak vannak festve, a Stadion állomás nyers sziklafalait pedig égszínkékre festették, a peronok feletti monumentális boltíven hatalmas, színes szivárvány feszül. A látványos belső teret Enno Hallek és Åke Pallarp tervezte, 1973-ban adták át a forgalomnak. A hetvenes években, amikor elkezdték építeni a mélyállomásokat, az emberek tartottak a nyomasztó, sötét föld alatti terektől; a művészek a kék éggel és a szivárvánnyal azt akarták üzenni, hogy az égbolt odalent sincs messze.
A párizsi metró bohém és sokféle. Hector Guimard tervezte a francia főváros mára ikonikussá vált metróbejáratait és szecessziós épületeit az 1900-as évek elején. A franciák azonban soha nem szerették igazán a szecessziót, a párizsiak kritizálták ezeket, és nem értették, miért kedvelik a turisták. A háború után, a modernizmus hullámában Guimard számos alkotását megsemmisítették; az általa tervezett 167 metrólejáróból mindössze 88 maradt meg. Hamarosan múzeum nyílik a méltatlanul elfeledett építész munkásságának tiszteletére.
A budapesti metró építésekor kezdetben nem a megalománia és az esztétikai szempontok érvényesültek, jóllehet amikor elkészült, mindenki büszke volt a teljesítményre. Átadása idején sokkal szebb és tisztább volt. A hajdani kivitelezők Moszkvában tanulták a technikát, de a munkálatok többször – politikai-társadalmi okok miatt – megakadtak, köztük 1956-ban is. A Közlekedési Építő Vállalatnak nagy tekintélye és kiemelt állami szerepe volt, és saját művelődési háza is, amely a Metró nevet kapta.
